Gabriel García Márquez - Sírig tart

1927. március 6-án született Luisa Santiaga Marquez Iguaran és Gabriel Eligio Garcia gyermekeként, Aracatacában. Sokak szerint ez az apró kolumbiai falu volt az író legfőbb forrása, mely a több regényében is megjelenő képzeletbeli helyszín, Macondo megteremtésekor segítette őt. Egészen a közelmúltig a világ abban a tudatban élt, hogy Gabo, a kolumbiai Nobel - mert bizony, így is becézik, el Nobel colombiano - 1928-ban látta meg a napvilágot, ám jelentem, csínytevés történt, az író félrevezetett mindenkit, bár lássuk be, egészen megbocsátható módon elsősorban azt a fránya bürokráciát:

„Soha nem szavaztam, mert nem volt személyi igazolványom. Barranquillában az El Heraldo újságírókártyájával igazoltam magam, és hamis születési évszámot tüntettem fel rajta, hogy megússzam a katonai szolgálatot, amelyet már két év óta elszabotáltam.˝

Bár tizenkét testvére közül ő volt a legidősebb, így is csupán csecsemőként élte át azt az eseményt, ami furcsamód mégis örök táptalaja lett írásainak: egy decemberi napon, a cienagai vasútállomáson több, mint 3000 sztrájkoló banánültetvényest mészárolt le egy katonai csapat Antioquia-ból. A vérengzés feledésbe merült, a történelemkönyvek kisbetűs részévé szürkült, de Márquez újból és újból feleleveníti írásaiban.

S minthogy Gabo azért él, hogy elmesélje az életét (Vivir para contarla, 2002), már meg sem lep bennünket - akik olvasták a könyveit - a következő hasonlóság: édesanyja szülei nem nézték jó szemmel, hogy lányuk egy szegény távírdászhoz ment feleségül és alapított népes családot... Később az írót meg is vádolták azzal, hogy legendás regénye, a világ egyik legcsodálatosabb szerelmi története (Szerelem a kolera idején) csak puszta másolata a nagyszülői visszaemlékezéseknek, melyeket gyermekkorában hallhatott. Lett volna rá ideje, hisz életének ezt az első szakaszát az anyai nagyszülőkkel élve töltötte, távol fivéreitől és a szüleitől. Hogy miért, arra magyarázat nincs.

Nyolc éves volt, amikor a nagyapja meghalt és nagyanyja súlyosan megbetegedett, ekkor került csak vissza Sucre-ban élő szüleihez, akiket alig ismert. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően felvételt nyert a Colegio National-ba, középiskolás tanulmányait itt fejezte be, s ekkor ismerte fel az irodalom iránt érzett különösen erős vonzódását. Nagy hatást gyakorolt rá egy ekkortájt felettébb divatos irodalmi kör, a „Piedra y Cielo˝ (Szikla és Ég), melynek szellemi atyjai elsősorban Juan Ramon Jimenez és Pablo Neruda voltak, akik érdekesebbnél-érdekesebb költőket toboroztak maguk mellé felsorakoztatva: Eduardo Carranza-t, Jorge Rojas-t, Aurelio Arturót, stb.

1946-ban kezdte meg jogi tanulmányait a Bogotai Nemzeti Egyetemen, itt találkozott először a másik legmeghatározóbb irodalmi élményével, Kaffka könyveivel, valamint ebben az időben jelentek meg első, rövidre szabott írásai is a vezető liberális lapokban.

A Kulumbiában mindinkább elhatalmasodó politikai erőszak zavargások tömkelegét szülte, sokat elárul, hogy akkoriban a világ ezt a "banánköztársaságot" csak a La Violencia néven emlegette. Gabo egyre feljebb ívelő karrierje megszakadt egy időre, amikor felgyújtották azt a negyedet, ahol élt és egyetemét is bezáratták, s így új utak keresésére kényszerült: tanulmányait a Cartagenai Egyetemen folytatta tovább és újságírói pályája ezzel megkezdődött.

Az egyetemet 1950-ben fejezte be, ekkor már rég cikkeket publikált és történeteket jelentetett meg az El Heraldo című liberális lapnál és tagja lett egy fiatal írószövetségnek is, ahol főként a nagy modernistákat csodálták, úgy mint: Joyce, Woolf, Hemingway, Faulkner. Az utóbbi óriással kapcsolatban sok kritikus sütötte rá azt a bélyeget, hogy első írásai erős faulkneri hatás alatt születtek. - " Az összehasonlítás nagyon hízelgő számomra, hiszen Faulkner végül is az egyik legnagyobb regényíró. Azt a módot azonban, ahogy a kritikusok az ilyen hatásokat értelmezik, nem egészen értem. A valóságban mégiscsak minden író arra törekszik, hogy önmaga legyen, és éppen azt igyekszik elkerülni, hogy kedvenc szerzőit utánozza. "

1954-ben visszatér Bogotába, az El Espectador riportereként.

Ebben az évben jelentek meg első novellái és a lap külföldi tudósítójává nevezték ki. Ekkor kezdte el látogatni a Kolumbiai Kommunista Pártot is.

Épp Párizsban dolgozott kiküldött riporterként, amikor megtudta, hogy otthon az épp aktuális diktátor, Rojas Pinalla bezáratta lapját. Gabo Franciaországban rekedt, még épp meg tudta venni az országába szóló retúrjegyet, aztán nekiállt üvegeket gyűjteni és munkát keresni, hogy szállását fizetni bírja.

1958-ban végül visszatért Barranquillába, ahol elvette gyerekkori szerelmét, Mercedes Barcha-t - 13 évesen jegyezték el egymást - és Caracasba költöztek, ahol Márquez két évig dolgozott szerkesztőként egy újságnál.

1959-ben Fidel Castro gerillaforradalma győzedelmet aratott. Ez az esemény meghatározó pontja volt Latin-Amerika történelmének, ám Márquezre valami miatt mégsem volt túlzottan nagy hatással. Ebben az évben lett a Prezna Latina külföldi tudósítója, s ennek a munkának eleget téve két évet töltött az Egyesült Államokban, riporterként. Ugyancsak '59-ben született meg első gyermeke, Rodriguez - fia világrajövetelének jelentősége aztán a Száz év magányban is megjelenik.

1961-ben megnyerte az Esso Literary Díjat a Baljós Óra című regénye elismeréseként, amit a következő évben szerettek volna újra, új kötetben publikálni. Amikor azonban rájött, hogy az írásában több helyen is cenzúrázás történt a tudta nélkül, az ajánlatot azonnal visszautasította és végül nem is jelent meg a könyv frissített kiadása. (Valahol Pablo Neruda visszaemlékezéseiben olvastam, hogy hasonló kellemetlenség történt a Száz év magánnyal is, melyből több szenvedélyes és erotikus jelenetet kihúztak a hatalmasok - ez Márquez számára ugyancsak mélységesen sértő és fájdalmas csonkításnak tetszett.)

Ezután négy évig Gabo semminemű írást sem adott ki a kezei közül, úgy látszott, valóban elérkezett nála az a bizonyos retegett írói válság pillanata. Igaz, ezidőtájt a családja került első helyre az életében, 1962-ben ugyanis megszületett másodszülött fia, Gonzalo, valamint különböző forgatókönyveken is dolgozott ímmel-ámmal, ezek közül az egyiknek a társszerzője maga Carlos Fuentes volt.

1965' januárjában aztán sorsfordító esemény történt, mely már legendássá lett a világirodalom történetében: egy acapulcói családi kirándulás során elrántotta kocsija kormányát, visszafordult az úton és meg sem állt egészen hazáig. Bezárkózott a szobájába és csak annyit mondott: "Tizenöt hónap." Tizenöt hónap elteltével megjelent a Száz év magány, melyet már eleve klasszikusként elkönyvelt műként fogadott a nagyvilág, számos díjat és elismerést nyert el ezzel - a mágikus realizmus jegyében készült - családregényével, méltán.

1973-ban, az akkori chilei elnök, Salvador Allende ellen elkövetett merénylet után elhatározta, hogy aktívabb szerepet vállal a hazai politikai életben: Bogotában baloldali lapot alapított, Alternativa címmel és részt vett az emberi jogokkal való visszaélések ellen irányuló mozgalmakban is. Ezen élményei hatására írta meg 1975-ben a Pátriárka alkonyát (frenetikus. -a szerk., vagy mi...). Márquezről tudvalevő, hogy személyes barátság fűzte őt ekkor Fidel Castrohoz és egy másik diktátorhoz, a panamai Omar Torijjoshoz is. 1978-ban megalapított egy, az emebri jogokért harcoló szervezetet Mexikóvárosban.

1981-ben három fontos esemény történt az életében: először is, megkapta a Legion of Honor címet Franciaországban, ami a lehető legnagyobb kitüntetés Európában, melyet egy külföldi származású ember elnyerhet. Másodszor, megvádolták azzal, hogy gerillaszövetkezetekkel szimpatizál és egy komolyabb fenyegetés után arra kényszerült, hogy menedéket kérjen a mexikói nagykövetségen, Bogotában. Harmadszor pedig megjelent az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című könyve.

1982-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, s az ezzel elnyert pénzösszeget arra használta fel, hogy létrehozott Kolumbiában egy napilapot, ami az El Otro néven híresült el, de ez csak azután történt meg, hogy a kolumbiai kormány a szavát adta Márqueznek, hogy újra biztonságban lesz országában.

1980 és 1990 között Gabo Kolumbia és Mexikóváros között ingázott. Továbbra is folytatta az aktív szerepvállalást a jogi és politikai szervezetek mezején, majd létrehozott egy újabbat Havannában, a New Latin America Cinema Szervezetet. Ugyanakkor folyamatosan dolgozott: forgatókönyveket, színdarabokat és két regényt is írt, az egyikük ezek közül a világszerte ismert Szerelem a kolera idején (1985). Ahogy az évszázad lezárult, folytatta életét feleségével Kolumbiában, továbbra is ír, bár szigorú őrizet alatt, rettegve egy esetleges merénylettől vagy emberrablástól.

A közelmúltban Márqueznél nyirokcsomódaganatot fedeztek fel, kezelés alatt áll, állapota stabil, mindezek ellenére pár évvel ezelőtt egy végrendelet-szerű bölcsesség-füzér indult el a maga útján az internet éterében, állítólag magának Márqueznek a tollából, ám az író azóta cáfolta, hogy ő lenne a rejtélyes írás szellemi atyja. Ír, dolgozik és aktívan tevékenykedik a politikai életben.

(2007-ben Mike Newell mozifilm adaptációt forgatott a Szerelem a kolera idejénből

Javier Bardem és Giovanna Mezzogiorno főszereplésével: https://www.youtube.com/watch?v=IZ8DX8U415M  )

Művei:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.