VII. Szonett - Télvégi napsugár... - Pekka verse

Két szeméből jött, mint zsarátnok fénye,
Oly vöröslőn izzó, sok meleg sugár,
Átkarolta testem, néztem az égre,
S vágtatott a mély, emelt fölém sudár

Csönd-ágakat, s a törzsek közt sötét volt,
Félőn olvadtam alá, s mint édenkert
Illatát éreztem - bennem kóborolt,
Parázslott is talán, s ajkával rám lelt…

Én voltam a tél, s e csóktól haltam meg.
Súgott valamit szelíd aranyszája,
Melegével takart, nem vallhattam meg

Tudom, hol van az új tavasz csodája,
Bimbóját duzzasztja, s a langyos este
Csillagfénye a végtelent kereste.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.