„Mindenki giccset akar írni, csak nem mindenkinek sikerül.”

(Szép Ernő)

(Szép Ernő: Jelenet a Patika című drámából)

Mondhatta is Szép Ernő, hiszen példának okáért a Lila Ákác (eredetileg regény) vagy a Patika című drámái és az azokból készült színpadi adaptációk, illetve filmfeldolgozások láttán szem nem maradt szárazon a századelő közönségének köreiben.

Ma már tudjuk, hogy ezen művei és a többiek – melyeket ő büszkén vállalt is – a giccsek giccsei, a túláradó, már-már fájó szentimentalizmus netovábbjai. Nincs ebben semmi különös, állította Szép Ernő, hiszen költői és írói nagyságából mit sem von le a közízlésnek való megfelelési vágy, mitöbb, még némi plusz pénzt is hozhat a konyhára, ha azt vesszük, hogy a mai átlagízlésnek megfelelően már akkortájt is csak a könnyű, szórakoztató, szenzációhajhász irodalom számított eladhatónak.

A korabeli kritika olykor a szívéhez kapott vagy sikítófrásszal zengte be a sajtót egynémely túlcsorduló jelenet láttán és ekkor még említést sem tettünk ama bizonyos magyar-nóta dalszövegekről vagy a rikkancs-szerű reklámok szlogenjeiről, melyek ugyancsak extra jövedelemforrásként szolgáltak íróink számára. Ahogy ma is.

Tehát ebből következik most egy száraz definíció, mely hangozzék imígyen:

„A giccs a művészetek eszközeit használó, a művészet látszatát keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás.”

És milyen igaz! Vegyük is sorra a legkézenfekvőbb példákat!

A giccsirodalom díszpintyei közé tartoznak mindazok a sikerkönyvek, melyek a közembert arra buzdítják, hogy potom hét nap, hét éjszaka leforgása alatt magukat a kvantumfizika tudósaivá, a semmi alapú olasz nyelvtudást felsőfokú szinten beszélővé képezzék. Más könyveket olvasván az egyszeri ember hajlamossá válhat home-made akupunktúra-szalont nyitni vagy megfejteni valós vagy odamagyarázott rejtjeleket da Vinci, esetleg Goya festmények részleteiben.

Aztán ott vannak a szinte levendula-illatot eregető zsebkönyvek, ilyesforma címekkel, hogy: „A világ legjobb anyukájának” vagy „Miss World Nagymama”, melyeket a jeles napokon nyújthatunk át teljes lelki békével és elégedettséggel – jogosan – szeretteinknek.

Természetesen csak akkor vagyunk naprakészek és bennfentesek az aktuális politikai helyzettel kapcsolatban, ha elolvassuk BB Juci (23 év) visszaemlékezéseit, melyekből súlyos államtitkok derülnek fényre annak köszönhetően, hogy az említett kisasszony a volt miniszterelnök államtitkárának a helyettesének a helyettesével nyögte be parlamentünk toilette-jeit.

De sajnálhatjuk – hiszen elolvastuk könyveiket – a nemlenniapácákat is, mert azok ugye teljesen véletlenül sikkasztottak párszáz millió magyar forintot és ráadásul ezt még nem átalkodnak jól meg is magyarázni nekünk memoárjaikban.

Idetartoznak még az érzelgős leány- vagy a patetikus felhangú szocreál munkásregények is és ne felejtsünk el említést tenni a Romanetta-Liliána-féle erotikus szösszenetekről sem, melyektől – normális esetben – előbb megy fel a pumpa az emberben, mintsem a libidó.

Bár Lassie örök klasszikus marad, lássuk be, giccsesek a különböző állatregények is, a kisrókák téli viszontagságai vagy a mormotacsalád vándorlása és harca a gonosz-gyilkos emberekkel szemben.

Etimológiai szempontból a giccs szó eredete mindmáig vitatott. Két változat él a tudósdoktorok szótárában: az egyik a német eredetű kitschen szó, melynek jelentése „az utca sarát összekaparni, a talált anyagokból újat összeállítani” lehet, míg a másik elmélet szerint a giccs szó az angol sketch németesített változatára vezethető vissza. Ez utóbbi röviden a „vázlatos, odavetett, nem kidolgozott” jelentéssel bír, mely helyénvalóságának ellentmond az, hogy a giccsirodalmi írások javarészt már-már poentírozottak, a legkisebb részletekig menően aprólékosak.

Bizonyos filozófiai megközelítések szerint a giccs nem a „rossz művészetet” jelenti, hiszen eleve nem sorolható a művészet irányzatai közé, sőt, a giccs egész egyszerűen nem nevezhető művészetnek. Ugyanis a valódi művészet állandósult jelleggel a fejlődést szolgálja, s ez sok esetben csak az értőn-érző, szűk elitréteg köreinek ízlésvilágában nyilvánulhat meg. Ezzel szemben a giccs mindenkor áru, tehát devalválódik, míg a valódi művészet már értéket teremt, mellyel nem csupán a giccsember, hanem a társadalom egésze gazdagodik.

Rengeteg „izmus” van a világon (a legrosszabb a katolicizmus fetisizmusa), s így természetesen a világirodalomban is. Az itt soron következő e sok közül a modernizmus lesz.

Minthogy a világ legkülönbözőbb tájain a modernista költészet forrásaként egyetlen föld szolgált eredi példaként, mintegy kiindulási pontként, én most erről, az angol modernista költészetről szeretnék pár szót szólni.

(Ezra Pound)

A modernista költészet legkiválóbb művei – akárcsak a modernizmus más vívmányai – a 20. század elején jelentek meg. A modernista mozgalomban részt vevők mélységesen csalódtak és végképp kiábrándultak a viktoriánus korból, az azzal járó konzervativizmusból és annak csökönyös objektív világszemléletéből egyaránt.

A modernistákra óriási hatással volt a korszakukat megelőző romantikus irodalom, a mostanra már legendássá lett Sigmund Freud pszichoanalitikus (tudatalattiságról értekező) teóriája és vizsgálatai, valamint Karl Marx – kissé ugyan utópisztikus – írásai. A modernizmus hívei ezeken felül magukénak vallották a festészetből már jól ismert impresszionizmust és a későbbiek során kialakult kubizmust is.

A legelső modernista művek már a 19. század közepén megjelentek, Gerard Manley Hopkins és Thomas Hardy voltak azok, akiknek már Viktória királynő uralkodása alatt is volt merszük verseket és írásokat megjelentetni. Ezek nagyszerű művek, bár tény és való, hogy az igazi nagy modernista költészetről csak a két világháború közötti időszakban beszélhetünk.

Három kiemelkedő alakot és művet szokás a 20. század elején tündöklő modernista irodalomhoz sorolni: James Joyce „Dublini emberekét”, Joseph Conrad „A sötétség mélyén” című művét, valamit W. Butler Yeats verseit.

A két világháború között megjelenő nevek pedig minden bizonnyal mindenki számára ismeretesek: Woolf, Wodehouse, T. S. Elliot, Faulkner, Hemingway, Frost és a drámaírás mezején pedig G. B. Show, valamint a feledhetetlen és zseniális Oscar Wilde.

Mégis kiemelnék külön valakit, akit méltán nevezhetünk a legnagyobb modernista költőnek, ő pedig nem más lenne, mint: Ezra Pound. Neki köszönheti többek között James Joyce is a felemelkedését Ulysses című, mára már klasszikussá lett művével (mely így igaz, az Odüsszeusz eposzát meséli el modern olvasatban).

A modernista irodalmat a posztmodernizmus követte, mely a már megteremtett irányzat ismert hagyományainak a továbbvitele és a felvilágosodásra való reakció volt. A posztmodernizmus egy nagy kérdőjel az irodalomtörténet, s a tudomány számára: szinte behatárolhatatlan, nem lehet sem biztos időbeli pontokhoz, sem kőbevésett jellemzőkhöz kötni.